Távol, hol már a hó királya hódít,
az ég lengette örök lobogóit
Tekintetem szárnyát repdesve bontott
átöleltem a hullámhorizontot
s tetõit, többet száznál és ezernél -
s titokzatos szót mondtam akkor:
Erdély...
(A város nagy szülöttjének, Áprily Lajosnak verse.)
Brassó. Behavazott középkori háztetők, megbújva a Cenk óriási bárkájának árnyékában. A borostyánnal benőtt bástya a sziklaágyban zubogó Graft patak partján. És mindezek felett a város koronája –hiszen a város neve Corona- a fenségesen trónoló gótikus Fekete templom megtartó masszív tömbje. Európa legkeletibb evangélikus temploma, a város nagy reformátorának, Hontérusz Jánosnak szószéke. Zsigerileg oltotta belém ezt a képet anyám, aki a távolra szakadt egri gyermekkoromban mindig brassói gyermekkoráról mesélt, rajzolt, énekelt. A városról, amely tehetős büszke kereskedő polgárai révén egyszerre hagyománytisztelő és haladó, az európai kulturális együttélés ősi példája. Szászok, magyarok és románok. Honterus, Luther Márton levelezőpartnere, reformátor és humanista polihisztor pedagógus, író, térképész, teológus és fametsző egyben. Az első szabadkőműves páholy Brassóban alakult az 1700-as évek közepén. Bár az is igaz, hogy a buzgó evangélikus szász városi patríciusok a helvét hit terjedését, a nyakas kálvinista magyarok térnyerését vagy százötven évig minden furmánnyal hátráltatták abban az időben, amikor Erdélyben már országgyűlési passzus mondta ki a vallásszabadságot. Meg az is igaz, amikor Brassóban a szép Katharina Siegel mellől fogta meg Mátyás király Drakulát, a román vajdát és marasztalta a kedves rokont két évig Budán, szíves vendégszeretetében.
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy brassói magyar család. Egy igazi kárpát-medencei magyar család. A kézművesekből a modern kor nagyköveteivé, azaz mozdonyvezetővé avanzsált felvidéki cipszer- örmény- magyar keverék Danieliszek, akik a hosszú szolgálati úton szemükben az egészen távol-keletnek számító rejtelmes varázslatos Erdélyig vezették a gőzcsühöst. És Brassóban új hazára leltek a nagy hazában. Emlékeimben ott van az anyai otthon falán függő kalandos úton átcsempészett feketés olajfestmény, amit egy Grigorescunak vélve a derék román fináncok egyszer már visszatérítettek a határról. Díszmagyarban megilletődve áll Gyuri bácsi, a marosvécsi bárók házitanítója, az Istvánffy krónika megmagyarítójának vélhető leszármazottja. Jobbján hímzett fehér pruszlikban felesége, a büszke szép, földnélküli Dombai Székely Klára. A gyorsan sötétedő téli estéken kézről kézre adott fotók a meseszövevényben. Világszép Dániel lányok vastag hátlapra kasírozott régi képen. A brassói ház, a családi fényképek, a brassói látogatások színes képei, amelyeket kisdiák koromban készítettem-laboráltam. Majd az újabb számítógépes fotók, anyám már nincsen rajtuk, csak a román barátnője, Romica. Ernő az egyedüli megmaradt brassói rokonom, aki a komputertudományok professzora a helyi egyetemen. Fotók és fotók, a város utcái, házai, a a magyarlakta bolonya negyedben a kis betérő utca sarkán a pékség, a vészidőket túlélő sóskifli utánozhatatlan ízével. A Cenk, a távlatot megkoronázó Schuler és a Nagykőhavas fantáziámat megragadó és már felnőttként sokszor, de sokszor bejárt csipkés csúcsai. Múltba merülő kaleidoszkóp, aminek színes cserepei örökké változó emlékképeket vegyítenek a való jelen átszüremlő fényébe.
A Dánielisz lányok. Ida nagymama a legszebb, feketehajú, tüzes tekintetű kaukázusi szépség. Mozdonyvezető családfők által megalapozott biztos polgári létben bálkirálynő lehetett, de már zászlóanya. Ő varrja fel a világháború vesztőhelyeire, a szerb és olasz frontra indulók zászlajára a nemzetiszínű „visszavárunk ” szalagot. Aztán véresen visszahozzák a zászlót, nem- nem a magyart, az olaszt. Az olasz hadifogoly Vukusa, aki talán nem is olasz de inkább szerb, akit a brassói házba kvártélyoznak be és olyan szépen tud mandolinozni meg énekelni: mourir, mourir…Ida pedig szépen tud cimbalmozni. Így szövődnek a reménytelen szerelmek. Az idő pedig halad. Iduska már a harmincat betölti, már mindenki visszajött a háborúból, férjhez kell menni egy jó partinak számító erdőmérnökhöz. Frissen özvegyült, feleségét és kis leánykáját egyszerre vitte el a spanyolnátha. Király Dénes nagyapám megbarnult fényképét tartom a kezemben. Selmecbányai ballagási tarisznyával nyakában, tiszta tekintetű fiatal székely gyerek. Jut eszembe róla Tamási Ábelje. A világháborúban ő is megtöretve, még tudott új családot alapítani, még megérte, hogy anyám és nagybátyám az erdészeti szolgálati helyén, a Brassóhoz közeli Hétfaluban megszületett. Aztán jött ’924 fagyos tavasza, faúsztatás közben meghűlt a Tatrangon, fogára ment, csonthártyagyulladás. Most ott nyugszik szeretett hegyei között, fenn a türkösi evangélikus temetőben. A hirtelen megözvegyült Iduska a két kicsi gyerekkel visszakéredzkedik az anyai házba. Nincs más lehetősége. Háztartási alkalmazottként a konyhába száműzve nevel pici özvegyi nyugdíjból két remek kölyköt. Nélkülözve bár, de elszántan ellene megy a családi verdiktnek „Edit legyen varrónő, Lacit pedig add be Balogához, az asztaloshoz” Anyám a román mintagimnázium, a Principesa éltanulója. Tandíjmentes, ösztöndíjat csak azért nem kap, mert magyar. Ő ezt a megkülönböztetést soha nem érezte, barátnői románok. Laci bátyámnak nem jut, neki tízéves korában Sepsiszentgyörgyre kell mennie a református Székely Mikó Kollégiumba. A brassói hagyaték felszámolása közben kerültek kezembe a korán elszakított kisfiú szívszorító levelei, amelyeket az édesanyjához küldött. Emlékeim szerint egyikük sem tudta feldolgozni a szakadást. Halálukig görcsösen szerették egymást. A nincstelen gyerekek pedig helytállnak, Edit orvosnő lett, Laci katonatiszt. A második világégéskor Magyarországra sodródott a család. Idának örökre múltba veszett az a családi ház, amely nem lett fészek, és ahova már sohasem akart többet anyjához visszatérni.
az ég lengette örök lobogóit
Tekintetem szárnyát repdesve bontott
átöleltem a hullámhorizontot
s tetõit, többet száznál és ezernél -
s titokzatos szót mondtam akkor:
Erdély...
(A város nagy szülöttjének, Áprily Lajosnak verse.)
Brassó. Behavazott középkori háztetők, megbújva a Cenk óriási bárkájának árnyékában. A borostyánnal benőtt bástya a sziklaágyban zubogó Graft patak partján. És mindezek felett a város koronája –hiszen a város neve Corona- a fenségesen trónoló gótikus Fekete templom megtartó masszív tömbje. Európa legkeletibb evangélikus temploma, a város nagy reformátorának, Hontérusz Jánosnak szószéke. Zsigerileg oltotta belém ezt a képet anyám, aki a távolra szakadt egri gyermekkoromban mindig brassói gyermekkoráról mesélt, rajzolt, énekelt. A városról, amely tehetős büszke kereskedő polgárai révén egyszerre hagyománytisztelő és haladó, az európai kulturális együttélés ősi példája. Szászok, magyarok és románok. Honterus, Luther Márton levelezőpartnere, reformátor és humanista polihisztor pedagógus, író, térképész, teológus és fametsző egyben. Az első szabadkőműves páholy Brassóban alakult az 1700-as évek közepén. Bár az is igaz, hogy a buzgó evangélikus szász városi patríciusok a helvét hit terjedését, a nyakas kálvinista magyarok térnyerését vagy százötven évig minden furmánnyal hátráltatták abban az időben, amikor Erdélyben már országgyűlési passzus mondta ki a vallásszabadságot. Meg az is igaz, amikor Brassóban a szép Katharina Siegel mellől fogta meg Mátyás király Drakulát, a román vajdát és marasztalta a kedves rokont két évig Budán, szíves vendégszeretetében.
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy brassói magyar család. Egy igazi kárpát-medencei magyar család. A kézművesekből a modern kor nagyköveteivé, azaz mozdonyvezetővé avanzsált felvidéki cipszer- örmény- magyar keverék Danieliszek, akik a hosszú szolgálati úton szemükben az egészen távol-keletnek számító rejtelmes varázslatos Erdélyig vezették a gőzcsühöst. És Brassóban új hazára leltek a nagy hazában. Emlékeimben ott van az anyai otthon falán függő kalandos úton átcsempészett feketés olajfestmény, amit egy Grigorescunak vélve a derék román fináncok egyszer már visszatérítettek a határról. Díszmagyarban megilletődve áll Gyuri bácsi, a marosvécsi bárók házitanítója, az Istvánffy krónika megmagyarítójának vélhető leszármazottja. Jobbján hímzett fehér pruszlikban felesége, a büszke szép, földnélküli Dombai Székely Klára. A gyorsan sötétedő téli estéken kézről kézre adott fotók a meseszövevényben. Világszép Dániel lányok vastag hátlapra kasírozott régi képen. A brassói ház, a családi fényképek, a brassói látogatások színes képei, amelyeket kisdiák koromban készítettem-laboráltam. Majd az újabb számítógépes fotók, anyám már nincsen rajtuk, csak a román barátnője, Romica. Ernő az egyedüli megmaradt brassói rokonom, aki a komputertudományok professzora a helyi egyetemen. Fotók és fotók, a város utcái, házai, a a magyarlakta bolonya negyedben a kis betérő utca sarkán a pékség, a vészidőket túlélő sóskifli utánozhatatlan ízével. A Cenk, a távlatot megkoronázó Schuler és a Nagykőhavas fantáziámat megragadó és már felnőttként sokszor, de sokszor bejárt csipkés csúcsai. Múltba merülő kaleidoszkóp, aminek színes cserepei örökké változó emlékképeket vegyítenek a való jelen átszüremlő fényébe.
A Dánielisz lányok. Ida nagymama a legszebb, feketehajú, tüzes tekintetű kaukázusi szépség. Mozdonyvezető családfők által megalapozott biztos polgári létben bálkirálynő lehetett, de már zászlóanya. Ő varrja fel a világháború vesztőhelyeire, a szerb és olasz frontra indulók zászlajára a nemzetiszínű „visszavárunk ” szalagot. Aztán véresen visszahozzák a zászlót, nem- nem a magyart, az olaszt. Az olasz hadifogoly Vukusa, aki talán nem is olasz de inkább szerb, akit a brassói házba kvártélyoznak be és olyan szépen tud mandolinozni meg énekelni: mourir, mourir…Ida pedig szépen tud cimbalmozni. Így szövődnek a reménytelen szerelmek. Az idő pedig halad. Iduska már a harmincat betölti, már mindenki visszajött a háborúból, férjhez kell menni egy jó partinak számító erdőmérnökhöz. Frissen özvegyült, feleségét és kis leánykáját egyszerre vitte el a spanyolnátha. Király Dénes nagyapám megbarnult fényképét tartom a kezemben. Selmecbányai ballagási tarisznyával nyakában, tiszta tekintetű fiatal székely gyerek. Jut eszembe róla Tamási Ábelje. A világháborúban ő is megtöretve, még tudott új családot alapítani, még megérte, hogy anyám és nagybátyám az erdészeti szolgálati helyén, a Brassóhoz közeli Hétfaluban megszületett. Aztán jött ’924 fagyos tavasza, faúsztatás közben meghűlt a Tatrangon, fogára ment, csonthártyagyulladás. Most ott nyugszik szeretett hegyei között, fenn a türkösi evangélikus temetőben. A hirtelen megözvegyült Iduska a két kicsi gyerekkel visszakéredzkedik az anyai házba. Nincs más lehetősége. Háztartási alkalmazottként a konyhába száműzve nevel pici özvegyi nyugdíjból két remek kölyköt. Nélkülözve bár, de elszántan ellene megy a családi verdiktnek „Edit legyen varrónő, Lacit pedig add be Balogához, az asztaloshoz” Anyám a román mintagimnázium, a Principesa éltanulója. Tandíjmentes, ösztöndíjat csak azért nem kap, mert magyar. Ő ezt a megkülönböztetést soha nem érezte, barátnői románok. Laci bátyámnak nem jut, neki tízéves korában Sepsiszentgyörgyre kell mennie a református Székely Mikó Kollégiumba. A brassói hagyaték felszámolása közben kerültek kezembe a korán elszakított kisfiú szívszorító levelei, amelyeket az édesanyjához küldött. Emlékeim szerint egyikük sem tudta feldolgozni a szakadást. Halálukig görcsösen szerették egymást. A nincstelen gyerekek pedig helytállnak, Edit orvosnő lett, Laci katonatiszt. A második világégéskor Magyarországra sodródott a család. Idának örökre múltba veszett az a családi ház, amely nem lett fészek, és ahova már sohasem akart többet anyjához visszatérni.
Irén a középső Dánielisz nővér. Csendes, szerény és figyelmes. Nagy műveltségű, mindene az írott szó, nagy könyvtára van, Jókai összes, az Erdélyi Helikonosokkal tartja a kapcsolatot. Csak már felnőttként tudom meg, ki volt barátnője, Berde Juci néni, aki Marosvásárhelyen jöttünkre felkapta a hatalmas ódon kulcsokat, gyerekként végigvezetett a Teleki tékán, és én megittasulva hallgattam tőle a református vártemplom regényes történetét. Ha behunyom a szemem, most is látom az Úrasztala terítőjének piros mintázatát és alatta a csodás intarziát .
Irénke –jó reál érzéke is lévén- a világégés alatt is biztos állásban könyvel a jónevű Fonciére-nél. Már vége a háborúnak, az új hatalomnak már csak vasúti pénztárosnak jó. Azaz, hogy annak sem sokáig. Le kell tenni az államnak dukáló hűségesküt. A félszeg, csendes Irénke meghozza élete legnagyobb döntését. Nem teszi le az esküt, elég neki az első, amelyet hazájának tett... Hogy ezzel a család hőse lett, soha nem fogtuk fel. Jövedelmét vesztve Ő is kegyelemkenyérre kerül a Grómes utcai anyai házban, hozomány nélkül sohasem megy férjhez. Irénkét már az öreg Tállyai mama halála után ismertem meg, amikor Egerbe látogatott, egész nyarakon át hallgattam a regényes elbeszéléseit, csüngtem a rengeteg versen, amelyeket fejből citált. Vágyakozva emlegette, hogy milyen szívesen átköltözne szeretett Magyarországára, nővéréhez és családjához. Akkor kaptunk két pici szobás, új lakást, amelyben nem volt számára hely. Így aztán Lilinél, a harmadik testvérnél húzódott meg. Brassói látogatásaim emlékén áttetszik törékeny ősz légies alakja, az ebédnél mondott háziáldása és az örökös „köszönöm, nem kérek, lelkem” szerény szófordulata.
Lili a legkisebb testvér, angyalszerű szőke tünemény. A szomszédban élő szász család Gusztikája levelekkel ostromolja. Lili nehezen adja be a derekát, tudván hogy a jólmenő szobafestő Kreutzer család a szomszédos szobafestő család Irénkéjét szemelte ki egyetlen fiuk számára. Cseréptálhoz fakanál, tartja a fordulat, ház a házhoz, fiúhoz lány, ráadásul a szobafestői klientúra és vagyon is ötvöződik. Guszti szerelmes és hajthatatlan. A szülői akaratnak ellene menve feleségül veszi Lilikéjét és átviszi a kert túloldalán lévő szülői házba. Ezután egész életét boldogság tölti be, de Lili mártír. Anyósának, a rettegett pedáns Karolin néninek háziiskolájába kerül, ahol katonás rendben sorakoznak a receptek és fazekak. Példásan kell ellátni a férjet, ha már így alakult. És megszületett Gusztika, a féltve nevelt egyetlen kincs, Lilike életének egyetlen igazolása. A gyerek elveszett a háborúban. Negyven évig várták vissza, meg-megújuló reménnyel, hiába. De ez egy másik történet. Sötét, jégkérges téli este a nyolcvanas évekből, ülök a brassói ebédlő behorpadt karosszékében és az íróasztal fiókjából hullanak ki a szép, szerelmes levelek. Meghaltak egymás után mindketten, összeláncolva immár örökké egy hosszú boldog-boldogtalan lét után.
Pereg a kaleidoszkóp, változnak színek és mezők. Jelen és múlt, múlt és jelen. Milyen jó egy cudar grippe, ami egy időre otthonra láncol. Milyen jó megállni és számot vetni. Milyen jó elgondolkozni azon az immateriális szövevényen, ami a világban benntart, a múltra épülő jelen, és majd a jelenünkre épülő jövő, ami azonnal múlttá is válik. Van, ami a saját létezésünknél sokkal több: a közös emlékezet, amiben megszűnik az idő. Ez a világ igazi természete, kaleidoszkóp, amiben anyagi létezésünk csak egy időben múlandó helyzetű üvegcserép ugyan, de örök képalkotó, ezáltal fontos és meghatározó...
