Oszama vagy Obama

Fülledt, forró nyári reggel volt. Szokástól eltérően nem a metróállomás felé vettem az irányt. Éppen ellenkező irányba kutyagoltam, ahol mintegy kilométerre, az ortopéd egészségcentrum mellett találtam egy kis arab garniszállót, ahol anyám volt  iskolatársának szemeltem ki a szállását. Azt mentem intézni.

Romica kilencvenkét éves brassói román nő, valaha még a nagy francia forradalom előtt országos korcsolyabajnok és aktív hegymászó. Egyszer a Királykő emberpróbáló síkos mészkőfalán megcsúszott. Senki sem nyújtott segítő kezet neki. Tíz méteres zuhanással megúszta, de ez a kis affér a fél lábába került. Azóta műlábbal kínlódik, négy gyereket egyedül felnevelt,  de a keménysége és a sportossága aggkorára is megmaradt. Szóval , hiába vagyok én éppen vidéken, most jön az öreg terrorista, lecserélni  a régi nehéz műanyag protkót egy modern légpárnás könnyűszerkezetesre, ami még Erőss Zsolt is megirigyelhetne. Megteheti -gondolom-  az egyik fia állja a cechet, aki a Microsoftnál főcsővezető. 
Na, mindez csupán fecsegés, de szeretném én is ilyen korban ennyi elszántsággal és életerővel megélni a világot. 

Zavaros buggyantsággal tört rám  a forró napsütéses délutáni álom. Autóstopos diákként éppen Splitben hajszoljuk nőket  Zawahirivel, aki azóta már régen doktor. Az örökzöld folyondárok karjaival át meg átkötözött régi egyetemi diákszállóban lakunk, a fojtó melegben lassan olvadozó óvárosi Aranykapura néző ablakokkal. Nagyon imponálnak nekünk a rövid farmerszoknyás puccos kis angolkák, akik büszkén libbennek be a közös mosdóterembe a valódi márkás Colgate fogkrémükkel. Nini, az öreg Gergely pátriárka is mosolyogva int be az ablakon. Kezdjetek már valamit fiúk -biztatott- de nem mertük elcsenni a közös  polcról a fogpasztát. A meleg lassan folyó bénító fátyolként nehezedett a tudatomra. Az amúgy is óriás szobor már-már lábujjhegyre ágaskodva lesett be az ablakon. Szerencsét hozna, ha megérinteném a lábujjhegyét -villant be, de ahhoz le kellene mennem az utcára. A döglesztő melegben nem  történt semmi. Tovább dekkoltunk. Leragadó szemekkel az elárvult legyezőpálmák tikkadozását figyeltem az ablakból, 40 fok, kihalt a tér, nők sehol. És egyáltalán, hol a szobor, hiszen sehol senki.

Hirtelen felfigyeltem valami kezdődő disszonanciára. A kinti pálmák koronájában egy nagyra nőtt vidám csimpánz virgoncan köpködte a datolya magvakat. Nini Gergely, mondtam, rosszul látok? Mit keres egy csimpánz a pálmán, mediterrán éghajlaton? Ráadásul datolyázik, de hiszen legyezőpálmán csücsül. Gergely szobor módra csak mutatott és mutatott, rendíthetetlenül. Egyszerre megvilágosodtam. Rendjén van minden, hiszen csak a vén Obama bin Laden provokál fenn a fán, majomalakban vidáman csemegézve, datolyamagvakat köpködve inzultálja a nemlétező járókelőket. Zawahiri, mondtam hátrafordulva, rendjén van mindez? Ó persze, ez jelentős terrorizmus, mondta megváltozott hangon. Terrorizmus!  Oszama elnök, akiről mindeddig azt hittem, hogy Zawahiri, megrázta tiszteletre méltó fejét. Még szakállat is növesztettem, hogy nagyobb legyen a tekintélyem, mondta. Vigyázni kell a majmokkal, ha felügyelet nélkül maradnak. Ha világszerte elkanászodnak, nemcsak ártalmatlan datolyamagokat, hanem kókuszdiót is dobálhatnak, ami bizony súlyos fenyegetés, és ugyebár ez megengedhetetlen. Világszerte tenni kell ellene. De hogyan dobálhatnak kókuszdiót terméktelen legyezőpálmákról –vetettem közbe kissé értetlenül. Ha datolyáznak, miért ne kókuszdiózhatnának –oktatott ki Oszama elnök. Majd hirtelen hozzám hajolva, a fülembe súgta: azért vagyunk most itt, hogy küzdjünk minden deviancia ellen, harcoljunk minden devianciáért. Vesszen a másság, éljen a másság. Menjünk le és vegyük fel a fegyvert a világ minden majma ellen, indult el hirtelen, és én csodálkozva  követtem, hogy megoldjam a rejtélyt, ki kicsoda, ki mit akar, kinek micsodák az igazi szándékai? Lefelé robbanva a gótikus lépcsőházban, elkaptam a felém dobott Kalasnyikovot. No pasaran, kiáltottam, és hirtelen én lettem Che és Dolores, Oszama és Obama. 

A kihalt utcán a vibráló meleg újabb hulláma állított meg. Az Aranykapu előtti parkban Mestrovic remeke, Nini Gergely ószláv püspök tízméteres heroikus szobra mozdulatlan fenséggel szorította magához Bibliáját, kinyújtott karja az elárvult legyezőpálmákra mutatott. A néptelen ucán szétáradó gyilkos forróságban csukott spaletták mögött az emberek bágyadtan várták az alkonyi enyhülést, a majdani agórázás örömét az ódon Diocletiánus palota boltívei alatt. 

Elnök, Obama, Oszama, Zawahiri, terrorizmus. Vagy Oszama, Zawahiri, Obama elnök, terrorizmus? Hogy is van ez? Minden összekuszálódott a végére. Ideje felébredni, álmodtam az álomban. Felébredtem és az ágyam alá tapogattam. Az AK-47-es hűvös tusa megnyugtatóan illeszkedett a tenyerembe. Megborzongtam. Most már ideje igazán felébredni!

Verum sine mendatio certum et verissimum

Húsvét előtti „böjti” időszakban evangélikus felfogás szerint élve nem is az étkektől, farsangi dinom-dánomtól való megtartóztatás, egyfajta  testi tisztító kúra a meghatározó, hanem a lélekben ébredő egyre növekvő késztetés a örök spiritualitás, a transzcendens befogadására. Ilyenkor időt szakítunk a Bach passiók meghallgatásán túl a teljes evangéliumok újraolvasására, hogy megtapasztalhassuk azt a belőlük áradó rejtélyes erőt, amely majd két évezrede árad szét a világban. Az Ige fényében felszínre hozni, megőrizni azt az örök emberi jót, ami megváltás híján csak sodródna az építő kultúrák és megsemmisítő háborúk egymást követő hullámzásában. Megérteni, de legalábbis végiggondolni a megváltást, a helyettesítő áldozat emberi logikával felfoghatatlan misztériumát.

Nekem sok év óta Pier Paolo Pasolini filmje, a Máté evangéliuma az, ami mindig újat és újat felcsillantva ragyogja be a fokozódó ünnepváró készülődés lelki útját. Még ateistaként, már diákkoromban olvashattam a filmről pozitív kritikákat a Párt belső kádereinek szánt, szülői asztalfiókokból csent szigorúan titkos kiadványokban, amelyeket legjobb barátommal valósággal faltunk. 

Aztán a film maga. Megnézése a hetvenes évek elején a tűrt (és némelykor a tiltott) filmek vetítésére szakosodott néhai Filmmúzeumban, képi kultúrára szoktatott szememmel valódi katarktikus élmény volt. Emlékszem: szikársága, tisztasága és a szó szerint hangzó evangélium elementáris ereje földrengésszerű erővel hatott rám. Anna feleségem megdöbbenve és botránytól tartva rótt meg, amikor könnyes szemmel jöttem ki a vetítőből. 

Pasolini filmjét sok éven át kerestem a hazai videotékákban, mindhiába. Aztán egyszer, amikor csak úgy betérve a Deák-téri evangélikus könyvesboltba egy kis karácsonyi könyvvadászatra, egy félreeső kis polcon felfedeztem. Az eladónő megütközve jegyezte meg, hogy ennél a „kommunista” filmnél sokkal jobban ajánlaná a Zefirelli-feldolgozást. Kétrészes, ráadásul színes és egy árban van Pasoliniével. Szándékomat nyomósítva mindjárt kettőt vettem, egyet magamnak, egyet ajándéknak. Mert nem lehet nagyobb ajándék egy narráció nélküli szószerinti evangélium, amatőr színészekkel, fekete-fehér celluloidon halhatatlanságba exponálva. Csakis a hangzó ige dísztelenül, semmi póz és manír. Amatőr karakterek a megrázó szegénység képeivel. Valahogyan mindig is így képzeltem Jézust és az őt körülvevőket, tanítványokat és embereket. Egyszerű emberek, nem csillogó, színes, kék, arany és bíbor köntösökben, de a munka izzadtságát felfogó vastag darócruhában. Fekete fehérben, éles fényekben, mély árnyékokban, robusztusan. Való, hazugság nélküli, biztos és igaz. Nem idilli falvakat és városokat látunk, hanem a kor nyomorúságos barlanglakásait és keszekusza utcáit. Nincs semmi ájtatosság, semmi kegyesség és ezáltali hamisság, ami a mindenkori vallás legnagyobb kísértése, és amelyben minden vallás rendre el is bukik. Mert Jézus, a Mester, soha semmi ilyet nem tett. Tesz viszont csodákat a kimondott szó erejével, pillantásának erejével. Isten országát hirdeti, ami már el is jött. Döbbenetes az elhívási jelenet lélegzetelállító póztalansága. Egy megbilincselő pillantás elég, hogy addigi életüket, családjukat, mindenüket eldobva a tanítványok kövessék Öt. 

Pasolini a Mester-tanítvány kapcsolatot hangsúlyozva tesz egy hallatlanul igaznak tűnő megközelítést: a forradalmár Jézus harcát az Igazságért. Mert Jézus működése igazi szellemi forradalom volt a bigott farizeusi zsidó világban. Botrányos és felforgató eszmék térnyerése. Szeresd felebarátodat, sőt még ellenséged is. Bocsáss meg nem hétszer, hanem hetvenszer hétszer is. Mert csak az emberi lélek legnagyobb mélységéből hozott önmegtagadó igazi áldozattal tisztulhat az egyén és a társadalom. Amikor meghaladom önmagamat, nem ütök vissza. Nem lépek az alulmaradóra, hanem segítő kezet nyújtok. Együtt vacsorázom a bűnössel. Érdek nélkül teszek. Kimondom az igazságot akkor is, amikor számomra hátrányos. 

A szeretet forradalmát erővel kell megvívni. A szó erejével. A tett erejével. A farizeusok leleplezésével. A templomi árusok pultjainak felborogatásával. Elválasztani a tiszta eszmét a rátelepedő álságos, anyagias, nyerészkedő, örök kalmárszellemtől. Felszínre hozni azt a lappangó szentséget, ami mindenkiben megvan –tudatától függetlenül- akár vallásos, akár nem. Máté szövegének töretlen tolmácsolásán túl ez a remekmű nem mindennapi vallomás egy megtért embertől, akit a világ ateistának, kommunistának, homoszexuálisnak bélyegezett meg. Nem is vallomás, sokkal több annál: hitvallás. Botrány. Az Igazság botránya, az Igazság hitvallása.

A filmet angol felirattal itt lehet megtekinteni:

https://www.youtube.com/watch?v=pbCQNR5N9oY