Farkaslyuk

Farkaslyuk

-írta, vagy inkább kapirgálta Seres Gábor

Nyirkos hideg van. A köd alacsonyan szálló, torokkapargató füstbe vonta a 
városszél ritkás házait, melyek mint fázós fecskefészkek bújtak meg a Baglyas szürkén 
sötétlő lankáinak erdejében. A kis alacsonytornácú mállott ház is ott didergett a nappali 
szürkeségben a házsor vége felé. Vedlett vakolatát fázósan összehúzva talán éppen ábrándozott a 
régmúltról, amikor ilyentájt doromboló kályhák mélyén vörösen izzó széndarabok melege 
szárítgatta, őrzőn melengette. Hosszú ideje, ilyenkor téltájt csak a nedvesség szaporodik öreg 
falaiban. A megmaradt dobkályhában pislákol a láng, éppen csak a hátsó szoba nyirkosságát 
képes valamelyest enyhíteni. Füstje még a kéményig sem ér. Kívülről nézve a hajdani portát, 
lakatlannak tetszik. Az udvart benőtte füvön mint csodás halotti lepel virágzik ki a vastag zuzmara. 

Csend van. Elmúlt már dél, az árnyéktalan szürkeségbe csak a feketék erősödő kontúrja hasít, mintegy útjelzésül a közeledő estének. A varjak időnként felhangzó egymásnak feleselő károgásába most ajtócsikorgás hasít. Meleg mackóba bugyolált, amolyan kortalan téli sovány nőalak surran ki a házból. 

Nem a szemetes földúton indul el, hanem egyenesen nekivág a hegyoldalnak, ami arrafelé 
még meredekebb is a szokásosnál. Egye nagyobb zihálással küzdi fel magát a csúszós avarral 
és szúrós bozóttal borított úttalan kaptatón. Végre több fény, a legmeredekebb szakaszon 
elfogy a bozót, fenn a tető közelében csak a kopár deres lejtő. Vigyázva araszol előre,tudja lába 
alatt, a száraz gaz rejtekében mély lyukak rejtőzködnek. A bánya meddőhányója ez. Tegnap 
Gizinél a vegyesboltban volt. Vásárolt, hitelbe, mint újabban mindig, egy kis kenyeret, 
szalonnát. Kolbászvéget is Nucának, amit a húskombinát olcsón kicsomagolt, mint nem 
szeletelhető, feldolgozhatalan végterméket. Teát is vett, tej régen nem jut, mióta a kecskét 
elhajtották éjjeli ismeretlenek. Gizi mondta, hogy szemben az oldal valódi kincsesbánya, a 
volt bánya meddőhányója. Lehet kapirgálni szenet, ha valaki szerencsésen kezd bontani, akár 
két zsáknyit is guberálhat egy nap. Hát ezért. Nuca fázós gyerek, nem csoda, hiszen olyan soványka és az a kevés venyige, amit le lehet hozni bírság nélkül az erdőről, az még a halottnak is kevés a fagyoskodáshoz. Ha megnézi esténként a TV fényénél a gyerek kis vézna alakját, szomorú lesz. Többet kellene ennie. De miből is, ha apja nincs, őt is még két éve kitették a hajdan modern mintaóvodából. Átszervezés, összevonás, megszüntetés. Állást errefelé, az egykori Bezzegváros kísértetvárosában találni lehetetlen. Szép lassan kiszorult -talán éve is már- a hajdan büszke lakótelepi távfűtéses garzonjából a városszélre. Önkormányzati bérlakás, nem olcsó az sem, de a havi tizenötezret még éppen tudja fizetni. Már napok óta hideg van, és benn is egyre sötétebb, hidegebb, nyirkosabb. Kell a szén. 

Ahol éppen elfogy a hegymászóereje, megfogózkodik a ritkás fűcsomókban. Megvárja, míg lecsendesül a szíve, de az izzadság egyre jobban hűti a derekát, hátát. Előveszi a rozsdás disznóölő nagykést -a 
fészerben találta, ásásra, kaparásra is jó. Megszállottként kezdi bontani az előtte álló oldalt, mindent 
ami éppen szemmagasságban van. Erdélyből jött, telve jóindulattal, illúziókkal, semmivel. Már akkor, fiatal óvónőként megdöbbent, őt, a hazájában hazátlan magyart, akit otthon egyszerűen bozgornak (hazátlan gyüttmentnek) hívtak, itthon a hőn áhított magyar hazában románnak titulálják. 

Aztán jött Jóska, a snájdig bányászgyerek. Táncoltak, udvarolt, táncoltak, megint szépeket 
mondott. Így lett, hogy házasság nélkül is szerették egymást nagyon. - Azon az éjjelen 
Jóska motorral százharminccal vágott a kanyarba. A szépen színesedő világ fekete lett, csak a 
kis Nuca lett benne fényesség. Sokat gondolkozott a nevén. Ha már egyik nemzetnek sem 
kell, legyen a gyerek neve nemzetközi név, Anna. Vagy Ana, gondolta tovább, ha kimondja, 
ugyanaz a hangzás. Magyar is román is, mit az egész eddigi élete. Mert befogadottakból lesznek a a kitaszítottak és kitaszítottakból a befogadottak. 

Ahogy lassan fagyogattak az ujjai, egyre elszántabban bontotta a törmeléket, amely –nicsak- már egyre feketébb. Szén. Érzéketlen ujjakkal hajtogatja ki a magával hozott hatalmas és vastag műanyag zsákszatyrokat, amikkel még a régi,boldogabb Tesco-korszakot mentette át az új lakásba. Már esteledik erősen, mire levonszolja a sötétben inkább már zsákoknak látszó szatyrokat a tüskés lejtőn. Csodálkozik,hogy nem fázik, elfagyott sebes ujjai nem zsibbadnak. Csak Nucára gondol és arra, hogy már ma este meleg lesz, és ezentúl minden este ezen a télen. 

Lent az úton terepjáró áll. Sötét alak bújik ki belőle, mikor megpillantja az erdőből kibukkanó asszonyt. A bánya mérnöke, holnap újranyitják a bányát, ma délben volt az ünnepélyes falbontás, állami fejesek részvételével,meghívott vendégekkel, zenekarral, erdélyi töltött káposztával. Kibontották a bejáratot, bányaőrség még nincs, úgy gondolta, felmegy a kinyitott tárnához lezárni éjjelre, nehogy valaki szegény ördög szénkereső még belevesszen. Látja az asszony kezében a szénnel teli szatyrokat. Belenéz, meddős szén, nem a bányából való. Hogy is tudta az asszony idáig cipelni. A meddőnek ólomsúlya van. Hirtelen megindulásában felajánlja, hogy segít hazavinni. Nem kell, mondja az asszony és mutatja a szemben feketén gubbasztó házat –csak odáig viszi. 

Otthon a gyerek szemében ott fénylik a hirtelen szerzett gazdagság melege.Sokáig fenn voltak, a meleg fényben ücsörögve valahogy meghitt lett minden, feljöttek benne az utoljára gyermekkorában hallott régi erdélyi adventi énekek. Énekeltek. A marosparti kis falu temploma, fenn felette a ragyogó fehér égben az Istenszéke mindent átölelő hatalmas hegycsúcsa. És a templomban -mintegy a mennyben, vastag hópárnák alatt-várakoztak a csikorgó hidegben a belső melegségre. És elöntötte ez az édes melegség mindkettőjüket, elalvásig. 

Reggelre megjött a hó. Alig tudta kinyitni az ajtót, a pitvart is befújta a szél. Tompa 
puffanással estek hátra a feketeszénnel teli zsákok, szépen összekötve. Az asszony torka elszorult. 

Bentről Nuca csengő hangocskája szól: Nézd csak anya, itt járt a Mikulás! A gyerek az 
ablakból bontogatja ki a színes fénylő csokoládékkal teli zacskót, túláradó gyermeki boldogságában másra már nem is figyel. Az anya tekintete az ablaksarokban lapuló kis tárcára esik. Hogy elfelejtette, hogy Mikulás van! Hiszen tényleg létezik!

Metróegyperces

A Nyugatinál szállt fel. Mellette állt meg, nem ült le. Ahogy kapaszkodott kecses kontraposzt állásban, a kabátkája lehúzódott karján és láthatóvá vált légiesen karcsú és fehér alkarja. Profilban látta, ahogy önkéntelenül odasandított. Gyönyörű áll, a kihívóan artisztikus száj-orrajzolat vibrált az alig észrevehető finom lélegzetvételtől. A kontyba hiába fogatott szőke hajfürtjei kitörtek a sapka szorításából, és zabolátlanul kibomolva vad hullámokban omoltak törtívű hófehér nyakára. Kétségtelen -gondolta- az örök nőiség jelent meg közvetlenül mellette reggel fél kilenckor a hármas metrón. Ki ő, találgatta a férfi. Botticelli Vénusza? Vagy inkább Leonardó Hermelines Madonnájának a földre szállt epigonja? És mintegy varázsütésre két fiatal szállt fel, és a zenelejátszójukból finoman felcsendült az Egy Férfi és egy Nő film jól ismert keretdallama. A metró zakatolva aprította a távolságot, de mindez a zaj, tolongás, rosszkedv és rutin megszűnt számára. Valami éteri nyugalom, szépség és boldogság szállt le valahonnan, a zene szárnyán megszűnt a környező világ, már csak ők ketten száguldottak a csillagos fantázia hófehér paripáján. Az Árpád hídnál az angyal leszállt, a zene is elhallgatott, de a varázslat tartott tovább. Kiszálláskor már hiába volt ködös és nyirkos az újpesti tél, ez a belső melegség és a szépség közvetlen átélése mindent megszépített számára. A fagyott, zuzmarás fák között hirtelen felcsillant egy kis darab kék ég, egy szarvasünő szökellve tört a fénykapun át, régvolt tavaszok madárdalába.