Metróegyperces

A Nyugatinál szállt fel. Mellette állt meg, nem ült le. Ahogy kapaszkodott kecses kontraposzt állásban, a kabátkája lehúzódott karján és láthatóvá vált légiesen karcsú és fehér alkarja. Profilban látta, ahogy önkéntelenül odasandított. Gyönyörű áll, a kihívóan artisztikus száj-orrajzolat vibrált az alig észrevehető finom lélegzetvételtől. A kontyba hiába fogatott szőke hajfürtjei kitörtek a sapka szorításából, és zabolátlanul kibomolva vad hullámokban omoltak törtívű hófehér nyakára. Kétségtelen -gondolta- az örök nőiség jelent meg közvetlenül mellette reggel fél kilenckor a hármas metrón. Ki ő, találgatta a férfi. Botticelli Vénusza? Vagy inkább Leonardó Hermelines Madonnájának a földre szállt epigonja? És mintegy varázsütésre két fiatal szállt fel, és a zenelejátszójukból finoman felcsendült az Egy Férfi és egy Nő film jól ismert keretdallama. A metró zakatolva aprította a távolságot, de mindez a zaj, tolongás, rosszkedv és rutin megszűnt számára. Valami éteri nyugalom, szépség és boldogság szállt le valahonnan, a zene szárnyán megszűnt a környező világ, már csak ők ketten száguldottak a csillagos fantázia hófehér paripáján. Az Árpád hídnál az angyal leszállt, a zene is elhallgatott, de a varázslat tartott tovább. Kiszálláskor már hiába volt ködös és nyirkos az újpesti tél, ez a belső melegség és a szépség közvetlen átélése mindent megszépített számára. A fagyott, zuzmarás fák között hirtelen felcsillant egy kis darab kék ég, egy szarvasünő szökellve tört a fénykapun át, régvolt tavaszok madárdalába.