Oszama vagy Obama

Fülledt, forró nyári reggel volt. Szokástól eltérően nem a metróállomás felé vettem az irányt. Éppen ellenkező irányba kutyagoltam, ahol mintegy kilométerre, az ortopéd egészségcentrum mellett találtam egy kis arab garniszállót, ahol anyám volt  iskolatársának szemeltem ki a szállását. Azt mentem intézni.

Romica kilencvenkét éves brassói román nő, valaha még a nagy francia forradalom előtt országos korcsolyabajnok és aktív hegymászó. Egyszer a Királykő emberpróbáló síkos mészkőfalán megcsúszott. Senki sem nyújtott segítő kezet neki. Tíz méteres zuhanással megúszta, de ez a kis affér a fél lábába került. Azóta műlábbal kínlódik, négy gyereket egyedül felnevelt,  de a keménysége és a sportossága aggkorára is megmaradt. Szóval , hiába vagyok én éppen vidéken, most jön az öreg terrorista, lecserélni  a régi nehéz műanyag protkót egy modern légpárnás könnyűszerkezetesre, ami még Erőss Zsolt is megirigyelhetne. Megteheti -gondolom-  az egyik fia állja a cechet, aki a Microsoftnál főcsővezető. 
Na, mindez csupán fecsegés, de szeretném én is ilyen korban ennyi elszántsággal és életerővel megélni a világot. 

Zavaros buggyantsággal tört rám  a forró napsütéses délutáni álom. Autóstopos diákként éppen Splitben hajszoljuk nőket  Zawahirivel, aki azóta már régen doktor. Az örökzöld folyondárok karjaival át meg átkötözött régi egyetemi diákszállóban lakunk, a fojtó melegben lassan olvadozó óvárosi Aranykapura néző ablakokkal. Nagyon imponálnak nekünk a rövid farmerszoknyás puccos kis angolkák, akik büszkén libbennek be a közös mosdóterembe a valódi márkás Colgate fogkrémükkel. Nini, az öreg Gergely pátriárka is mosolyogva int be az ablakon. Kezdjetek már valamit fiúk -biztatott- de nem mertük elcsenni a közös  polcról a fogpasztát. A meleg lassan folyó bénító fátyolként nehezedett a tudatomra. Az amúgy is óriás szobor már-már lábujjhegyre ágaskodva lesett be az ablakon. Szerencsét hozna, ha megérinteném a lábujjhegyét -villant be, de ahhoz le kellene mennem az utcára. A döglesztő melegben nem  történt semmi. Tovább dekkoltunk. Leragadó szemekkel az elárvult legyezőpálmák tikkadozását figyeltem az ablakból, 40 fok, kihalt a tér, nők sehol. És egyáltalán, hol a szobor, hiszen sehol senki.

Hirtelen felfigyeltem valami kezdődő disszonanciára. A kinti pálmák koronájában egy nagyra nőtt vidám csimpánz virgoncan köpködte a datolya magvakat. Nini Gergely, mondtam, rosszul látok? Mit keres egy csimpánz a pálmán, mediterrán éghajlaton? Ráadásul datolyázik, de hiszen legyezőpálmán csücsül. Gergely szobor módra csak mutatott és mutatott, rendíthetetlenül. Egyszerre megvilágosodtam. Rendjén van minden, hiszen csak a vén Obama bin Laden provokál fenn a fán, majomalakban vidáman csemegézve, datolyamagvakat köpködve inzultálja a nemlétező járókelőket. Zawahiri, mondtam hátrafordulva, rendjén van mindez? Ó persze, ez jelentős terrorizmus, mondta megváltozott hangon. Terrorizmus!  Oszama elnök, akiről mindeddig azt hittem, hogy Zawahiri, megrázta tiszteletre méltó fejét. Még szakállat is növesztettem, hogy nagyobb legyen a tekintélyem, mondta. Vigyázni kell a majmokkal, ha felügyelet nélkül maradnak. Ha világszerte elkanászodnak, nemcsak ártalmatlan datolyamagokat, hanem kókuszdiót is dobálhatnak, ami bizony súlyos fenyegetés, és ugyebár ez megengedhetetlen. Világszerte tenni kell ellene. De hogyan dobálhatnak kókuszdiót terméktelen legyezőpálmákról –vetettem közbe kissé értetlenül. Ha datolyáznak, miért ne kókuszdiózhatnának –oktatott ki Oszama elnök. Majd hirtelen hozzám hajolva, a fülembe súgta: azért vagyunk most itt, hogy küzdjünk minden deviancia ellen, harcoljunk minden devianciáért. Vesszen a másság, éljen a másság. Menjünk le és vegyük fel a fegyvert a világ minden majma ellen, indult el hirtelen, és én csodálkozva  követtem, hogy megoldjam a rejtélyt, ki kicsoda, ki mit akar, kinek micsodák az igazi szándékai? Lefelé robbanva a gótikus lépcsőházban, elkaptam a felém dobott Kalasnyikovot. No pasaran, kiáltottam, és hirtelen én lettem Che és Dolores, Oszama és Obama. 

A kihalt utcán a vibráló meleg újabb hulláma állított meg. Az Aranykapu előtti parkban Mestrovic remeke, Nini Gergely ószláv püspök tízméteres heroikus szobra mozdulatlan fenséggel szorította magához Bibliáját, kinyújtott karja az elárvult legyezőpálmákra mutatott. A néptelen ucán szétáradó gyilkos forróságban csukott spaletták mögött az emberek bágyadtan várták az alkonyi enyhülést, a majdani agórázás örömét az ódon Diocletiánus palota boltívei alatt. 

Elnök, Obama, Oszama, Zawahiri, terrorizmus. Vagy Oszama, Zawahiri, Obama elnök, terrorizmus? Hogy is van ez? Minden összekuszálódott a végére. Ideje felébredni, álmodtam az álomban. Felébredtem és az ágyam alá tapogattam. Az AK-47-es hűvös tusa megnyugtatóan illeszkedett a tenyerembe. Megborzongtam. Most már ideje igazán felébredni!

Verum sine mendatio certum et verissimum

Húsvét előtti „böjti” időszakban evangélikus felfogás szerint élve nem is az étkektől, farsangi dinom-dánomtól való megtartóztatás, egyfajta  testi tisztító kúra a meghatározó, hanem a lélekben ébredő egyre növekvő késztetés a örök spiritualitás, a transzcendens befogadására. Ilyenkor időt szakítunk a Bach passiók meghallgatásán túl a teljes evangéliumok újraolvasására, hogy megtapasztalhassuk azt a belőlük áradó rejtélyes erőt, amely majd két évezrede árad szét a világban. Az Ige fényében felszínre hozni, megőrizni azt az örök emberi jót, ami megváltás híján csak sodródna az építő kultúrák és megsemmisítő háborúk egymást követő hullámzásában. Megérteni, de legalábbis végiggondolni a megváltást, a helyettesítő áldozat emberi logikával felfoghatatlan misztériumát.

Nekem sok év óta Pier Paolo Pasolini filmje, a Máté evangéliuma az, ami mindig újat és újat felcsillantva ragyogja be a fokozódó ünnepváró készülődés lelki útját. Még ateistaként, már diákkoromban olvashattam a filmről pozitív kritikákat a Párt belső kádereinek szánt, szülői asztalfiókokból csent szigorúan titkos kiadványokban, amelyeket legjobb barátommal valósággal faltunk. 

Aztán a film maga. Megnézése a hetvenes évek elején a tűrt (és némelykor a tiltott) filmek vetítésére szakosodott néhai Filmmúzeumban, képi kultúrára szoktatott szememmel valódi katarktikus élmény volt. Emlékszem: szikársága, tisztasága és a szó szerint hangzó evangélium elementáris ereje földrengésszerű erővel hatott rám. Anna feleségem megdöbbenve és botránytól tartva rótt meg, amikor könnyes szemmel jöttem ki a vetítőből. 

Pasolini filmjét sok éven át kerestem a hazai videotékákban, mindhiába. Aztán egyszer, amikor csak úgy betérve a Deák-téri evangélikus könyvesboltba egy kis karácsonyi könyvvadászatra, egy félreeső kis polcon felfedeztem. Az eladónő megütközve jegyezte meg, hogy ennél a „kommunista” filmnél sokkal jobban ajánlaná a Zefirelli-feldolgozást. Kétrészes, ráadásul színes és egy árban van Pasoliniével. Szándékomat nyomósítva mindjárt kettőt vettem, egyet magamnak, egyet ajándéknak. Mert nem lehet nagyobb ajándék egy narráció nélküli szószerinti evangélium, amatőr színészekkel, fekete-fehér celluloidon halhatatlanságba exponálva. Csakis a hangzó ige dísztelenül, semmi póz és manír. Amatőr karakterek a megrázó szegénység képeivel. Valahogyan mindig is így képzeltem Jézust és az őt körülvevőket, tanítványokat és embereket. Egyszerű emberek, nem csillogó, színes, kék, arany és bíbor köntösökben, de a munka izzadtságát felfogó vastag darócruhában. Fekete fehérben, éles fényekben, mély árnyékokban, robusztusan. Való, hazugság nélküli, biztos és igaz. Nem idilli falvakat és városokat látunk, hanem a kor nyomorúságos barlanglakásait és keszekusza utcáit. Nincs semmi ájtatosság, semmi kegyesség és ezáltali hamisság, ami a mindenkori vallás legnagyobb kísértése, és amelyben minden vallás rendre el is bukik. Mert Jézus, a Mester, soha semmi ilyet nem tett. Tesz viszont csodákat a kimondott szó erejével, pillantásának erejével. Isten országát hirdeti, ami már el is jött. Döbbenetes az elhívási jelenet lélegzetelállító póztalansága. Egy megbilincselő pillantás elég, hogy addigi életüket, családjukat, mindenüket eldobva a tanítványok kövessék Öt. 

Pasolini a Mester-tanítvány kapcsolatot hangsúlyozva tesz egy hallatlanul igaznak tűnő megközelítést: a forradalmár Jézus harcát az Igazságért. Mert Jézus működése igazi szellemi forradalom volt a bigott farizeusi zsidó világban. Botrányos és felforgató eszmék térnyerése. Szeresd felebarátodat, sőt még ellenséged is. Bocsáss meg nem hétszer, hanem hetvenszer hétszer is. Mert csak az emberi lélek legnagyobb mélységéből hozott önmegtagadó igazi áldozattal tisztulhat az egyén és a társadalom. Amikor meghaladom önmagamat, nem ütök vissza. Nem lépek az alulmaradóra, hanem segítő kezet nyújtok. Együtt vacsorázom a bűnössel. Érdek nélkül teszek. Kimondom az igazságot akkor is, amikor számomra hátrányos. 

A szeretet forradalmát erővel kell megvívni. A szó erejével. A tett erejével. A farizeusok leleplezésével. A templomi árusok pultjainak felborogatásával. Elválasztani a tiszta eszmét a rátelepedő álságos, anyagias, nyerészkedő, örök kalmárszellemtől. Felszínre hozni azt a lappangó szentséget, ami mindenkiben megvan –tudatától függetlenül- akár vallásos, akár nem. Máté szövegének töretlen tolmácsolásán túl ez a remekmű nem mindennapi vallomás egy megtért embertől, akit a világ ateistának, kommunistának, homoszexuálisnak bélyegezett meg. Nem is vallomás, sokkal több annál: hitvallás. Botrány. Az Igazság botránya, az Igazság hitvallása.

A filmet angol felirattal itt lehet megtekinteni:

https://www.youtube.com/watch?v=pbCQNR5N9oY

  

  

Brassói történet

Távol, hol már a hó királya hódít,
az ég lengette örök lobogóit
Tekintetem szárnyát repdesve bontott
átöleltem a hullámhorizontot
s tetõit, többet száznál és ezernél -
s titokzatos szót mondtam akkor:
Erdély...
(A város nagy szülöttjének, Áprily Lajosnak verse.)

Brassó. Behavazott középkori háztetők, megbújva a Cenk óriási bárkájának árnyékában. A borostyánnal benőtt bástya a sziklaágyban zubogó Graft patak partján. És mindezek felett a város koronája –hiszen a város neve Corona- a fenségesen trónoló gótikus Fekete templom megtartó masszív tömbje. Európa legkeletibb evangélikus temploma, a város nagy reformátorának, Hontérusz Jánosnak szószéke. Zsigerileg oltotta belém ezt a képet anyám, aki a távolra szakadt egri gyermekkoromban mindig brassói gyermekkoráról mesélt, rajzolt, énekelt. A városról, amely tehetős büszke kereskedő polgárai révén egyszerre hagyománytisztelő és haladó, az európai kulturális együttélés ősi példája. Szászok, magyarok és románok. Honterus, Luther Márton levelezőpartnere, reformátor és humanista polihisztor pedagógus, író, térképész, teológus és fametsző egyben. Az első szabadkőműves páholy Brassóban alakult az 1700-as évek közepén. Bár az is igaz, hogy a buzgó evangélikus szász városi patríciusok a helvét hit terjedését, a nyakas kálvinista magyarok térnyerését vagy százötven évig minden furmánnyal hátráltatták abban az időben, amikor Erdélyben már országgyűlési passzus mondta ki a vallásszabadságot. Meg az is igaz, amikor Brassóban a szép Katharina Siegel mellől fogta meg Mátyás király Drakulát, a román vajdát és marasztalta a kedves rokont két évig Budán, szíves vendégszeretetében.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy brassói magyar család. Egy igazi kárpát-medencei magyar család. A kézművesekből a modern kor nagyköveteivé, azaz mozdonyvezetővé avanzsált felvidéki cipszer- örmény- magyar keverék Danieliszek, akik a hosszú szolgálati úton szemükben az egészen távol-keletnek számító rejtelmes varázslatos Erdélyig vezették a gőzcsühöst. És Brassóban új hazára leltek a nagy hazában. Emlékeimben ott van az anyai otthon falán függő kalandos úton átcsempészett feketés olajfestmény, amit egy Grigorescunak vélve a derék román fináncok egyszer már visszatérítettek a határról. Díszmagyarban megilletődve áll Gyuri bácsi, a marosvécsi bárók házitanítója, az Istvánffy krónika megmagyarítójának vélhető leszármazottja. Jobbján hímzett fehér pruszlikban felesége, a büszke szép, földnélküli Dombai Székely Klára. A gyorsan sötétedő téli estéken kézről kézre adott fotók a meseszövevényben. Világszép Dániel lányok vastag hátlapra kasírozott régi képen. A brassói ház, a családi fényképek, a brassói látogatások színes képei, amelyeket kisdiák koromban készítettem-laboráltam. Majd az újabb számítógépes fotók, anyám már nincsen rajtuk, csak a román barátnője, Romica. Ernő az egyedüli megmaradt brassói rokonom, aki a komputertudományok  professzora a helyi egyetemen. Fotók és fotók, a város utcái, házai, a a magyarlakta bolonya negyedben a kis betérő utca sarkán a pékség,  a vészidőket túlélő sóskifli utánozhatatlan ízével. A Cenk, a távlatot megkoronázó Schuler és a Nagykőhavas fantáziámat megragadó és már felnőttként sokszor, de sokszor bejárt csipkés  csúcsai. Múltba merülő kaleidoszkóp, aminek színes cserepei örökké változó emlékképeket vegyítenek a való jelen átszüremlő fényébe.

A Dánielisz lányok. Ida nagymama a legszebb, feketehajú, tüzes tekintetű kaukázusi szépség. Mozdonyvezető családfők által megalapozott biztos polgári létben bálkirálynő lehetett, de már zászlóanya. Ő varrja fel a világháború vesztőhelyeire, a szerb és olasz frontra indulók zászlajára a nemzetiszínű „visszavárunk ” szalagot. Aztán véresen visszahozzák a zászlót, nem- nem a magyart, az olaszt. Az olasz hadifogoly Vukusa, aki talán nem is olasz de inkább szerb, akit a brassói házba kvártélyoznak be és olyan szépen tud mandolinozni meg énekelni: mourir, mourir…Ida pedig szépen tud cimbalmozni. Így szövődnek a reménytelen szerelmek. Az idő pedig halad. Iduska már a harmincat betölti, már mindenki visszajött a háborúból, férjhez kell menni egy jó partinak számító erdőmérnökhöz. Frissen özvegyült, feleségét és kis leánykáját egyszerre vitte el a spanyolnátha. Király Dénes nagyapám megbarnult fényképét tartom a kezemben. Selmecbányai ballagási tarisznyával nyakában, tiszta tekintetű fiatal székely gyerek. Jut eszembe róla Tamási Ábelje. A világháborúban ő is megtöretve, még tudott új családot alapítani, még megérte, hogy anyám és nagybátyám az erdészeti szolgálati helyén, a Brassóhoz közeli Hétfaluban megszületett. Aztán jött ’924 fagyos tavasza, faúsztatás közben meghűlt a Tatrangon, fogára ment, csonthártyagyulladás. Most ott nyugszik szeretett hegyei között, fenn a türkösi evangélikus temetőben. A hirtelen megözvegyült Iduska a két kicsi gyerekkel visszakéredzkedik az anyai házba. Nincs más lehetősége. Háztartási alkalmazottként a konyhába száműzve nevel pici özvegyi nyugdíjból két remek kölyköt. Nélkülözve bár, de elszántan ellene megy a családi verdiktnek „Edit legyen varrónő, Lacit pedig add be Balogához, az asztaloshoz” Anyám a román mintagimnázium, a Principesa éltanulója. Tandíjmentes, ösztöndíjat csak azért nem kap, mert magyar. Ő ezt a megkülönböztetést soha nem érezte, barátnői románok. Laci bátyámnak nem jut, neki tízéves korában Sepsiszentgyörgyre kell mennie a református Székely Mikó Kollégiumba. A brassói hagyaték felszámolása közben kerültek kezembe a korán  elszakított kisfiú szívszorító levelei, amelyeket az édesanyjához küldött. Emlékeim szerint egyikük sem tudta feldolgozni a szakadást. Halálukig görcsösen szerették egymást. A nincstelen gyerekek pedig helytállnak, Edit orvosnő lett, Laci katonatiszt. A második világégéskor Magyarországra sodródott a család. Idának örökre múltba veszett az a családi ház, amely nem lett fészek, és ahova már sohasem akart többet anyjához visszatérni. 

Irén a középső Dánielisz nővér. Csendes, szerény és figyelmes. Nagy műveltségű, mindene az írott szó, nagy könyvtára van, Jókai összes, az Erdélyi Helikonosokkal tartja a kapcsolatot. Csak már felnőttként tudom meg, ki volt barátnője, Berde Juci néni, aki Marosvásárhelyen jöttünkre felkapta a hatalmas ódon kulcsokat, gyerekként végigvezetett a Teleki tékán, és én megittasulva hallgattam tőle a református vártemplom regényes történetét. Ha behunyom a szemem, most is látom az Úrasztala terítőjének piros mintázatát és alatta a csodás intarziát .
Irénke –jó reál érzéke is lévén- a világégés alatt is biztos állásban könyvel a jónevű Fonciére-nél. Már vége a háborúnak, az új hatalomnak már csak vasúti pénztárosnak jó. Azaz, hogy annak sem sokáig. Le kell tenni az államnak dukáló hűségesküt. A félszeg, csendes Irénke meghozza élete legnagyobb döntését. Nem teszi le az esküt, elég neki az első, amelyet hazájának tett... Hogy ezzel a család hőse lett, soha nem fogtuk fel. Jövedelmét vesztve Ő is  kegyelemkenyérre kerül a Grómes utcai anyai házban, hozomány nélkül sohasem megy férjhez. Irénkét már az öreg Tállyai mama halála után ismertem meg, amikor Egerbe látogatott, egész nyarakon át hallgattam a regényes elbeszéléseit, csüngtem a rengeteg versen, amelyeket fejből citált. Vágyakozva emlegette, hogy milyen szívesen átköltözne szeretett Magyarországára, nővéréhez és családjához. Akkor kaptunk két pici szobás, új lakást, amelyben nem volt számára hely. Így aztán Lilinél, a harmadik testvérnél húzódott meg. Brassói látogatásaim emlékén áttetszik törékeny ősz légies alakja, az ebédnél mondott háziáldása és az örökös „köszönöm, nem kérek, lelkem” szerény szófordulata.

Lili a legkisebb testvér, angyalszerű szőke tünemény. A szomszédban élő szász család Gusztikája levelekkel ostromolja. Lili nehezen adja be a derekát, tudván hogy a jólmenő szobafestő Kreutzer család a szomszédos szobafestő család Irénkéjét szemelte ki egyetlen fiuk számára. Cseréptálhoz fakanál, tartja a fordulat, ház a házhoz, fiúhoz lány, ráadásul a szobafestői klientúra és vagyon is ötvöződik. Guszti szerelmes és hajthatatlan. A szülői akaratnak ellene menve feleségül veszi Lilikéjét és átviszi a kert túloldalán lévő szülői házba. Ezután egész életét boldogság tölti be, de Lili mártír. Anyósának, a rettegett pedáns Karolin néninek háziiskolájába kerül, ahol katonás rendben sorakoznak a receptek és fazekak. Példásan kell ellátni a férjet, ha már így alakult. És megszületett Gusztika, a féltve nevelt egyetlen kincs, Lilike életének egyetlen igazolása. A gyerek elveszett a háborúban. Negyven évig várták vissza, meg-megújuló reménnyel, hiába. De ez egy másik történet. Sötét, jégkérges téli este a nyolcvanas évekből, ülök a brassói ebédlő behorpadt karosszékében és az íróasztal fiókjából hullanak ki a szép, szerelmes levelek. Meghaltak egymás után mindketten, összeláncolva immár örökké egy hosszú boldog-boldogtalan lét után.

Pereg a kaleidoszkóp, változnak színek és mezők. Jelen és múlt, múlt és jelen. Milyen jó egy cudar grippe, ami egy időre otthonra láncol. Milyen jó megállni és számot vetni. Milyen jó elgondolkozni azon az immateriális szövevényen, ami a világban benntart, a múltra épülő jelen, és majd a jelenünkre épülő jövő, ami azonnal múlttá is válik. Van, ami a saját létezésünknél sokkal több: a közös emlékezet, amiben megszűnik az idő. Ez a világ igazi természete, kaleidoszkóp, amiben anyagi létezésünk csak egy időben múlandó helyzetű üvegcserép ugyan, de örök képalkotó, ezáltal fontos és meghatározó...

Weihnachtslieder mit dem Thomaner-Chor

Farkaslyuk

Farkaslyuk

-írta, vagy inkább kapirgálta Seres Gábor

Nyirkos hideg van. A köd alacsonyan szálló, torokkapargató füstbe vonta a 
városszél ritkás házait, melyek mint fázós fecskefészkek bújtak meg a Baglyas szürkén 
sötétlő lankáinak erdejében. A kis alacsonytornácú mállott ház is ott didergett a nappali 
szürkeségben a házsor vége felé. Vedlett vakolatát fázósan összehúzva talán éppen ábrándozott a 
régmúltról, amikor ilyentájt doromboló kályhák mélyén vörösen izzó széndarabok melege 
szárítgatta, őrzőn melengette. Hosszú ideje, ilyenkor téltájt csak a nedvesség szaporodik öreg 
falaiban. A megmaradt dobkályhában pislákol a láng, éppen csak a hátsó szoba nyirkosságát 
képes valamelyest enyhíteni. Füstje még a kéményig sem ér. Kívülről nézve a hajdani portát, 
lakatlannak tetszik. Az udvart benőtte füvön mint csodás halotti lepel virágzik ki a vastag zuzmara. 

Csend van. Elmúlt már dél, az árnyéktalan szürkeségbe csak a feketék erősödő kontúrja hasít, mintegy útjelzésül a közeledő estének. A varjak időnként felhangzó egymásnak feleselő károgásába most ajtócsikorgás hasít. Meleg mackóba bugyolált, amolyan kortalan téli sovány nőalak surran ki a házból. 

Nem a szemetes földúton indul el, hanem egyenesen nekivág a hegyoldalnak, ami arrafelé 
még meredekebb is a szokásosnál. Egye nagyobb zihálással küzdi fel magát a csúszós avarral 
és szúrós bozóttal borított úttalan kaptatón. Végre több fény, a legmeredekebb szakaszon 
elfogy a bozót, fenn a tető közelében csak a kopár deres lejtő. Vigyázva araszol előre,tudja lába 
alatt, a száraz gaz rejtekében mély lyukak rejtőzködnek. A bánya meddőhányója ez. Tegnap 
Gizinél a vegyesboltban volt. Vásárolt, hitelbe, mint újabban mindig, egy kis kenyeret, 
szalonnát. Kolbászvéget is Nucának, amit a húskombinát olcsón kicsomagolt, mint nem 
szeletelhető, feldolgozhatalan végterméket. Teát is vett, tej régen nem jut, mióta a kecskét 
elhajtották éjjeli ismeretlenek. Gizi mondta, hogy szemben az oldal valódi kincsesbánya, a 
volt bánya meddőhányója. Lehet kapirgálni szenet, ha valaki szerencsésen kezd bontani, akár 
két zsáknyit is guberálhat egy nap. Hát ezért. Nuca fázós gyerek, nem csoda, hiszen olyan soványka és az a kevés venyige, amit le lehet hozni bírság nélkül az erdőről, az még a halottnak is kevés a fagyoskodáshoz. Ha megnézi esténként a TV fényénél a gyerek kis vézna alakját, szomorú lesz. Többet kellene ennie. De miből is, ha apja nincs, őt is még két éve kitették a hajdan modern mintaóvodából. Átszervezés, összevonás, megszüntetés. Állást errefelé, az egykori Bezzegváros kísértetvárosában találni lehetetlen. Szép lassan kiszorult -talán éve is már- a hajdan büszke lakótelepi távfűtéses garzonjából a városszélre. Önkormányzati bérlakás, nem olcsó az sem, de a havi tizenötezret még éppen tudja fizetni. Már napok óta hideg van, és benn is egyre sötétebb, hidegebb, nyirkosabb. Kell a szén. 

Ahol éppen elfogy a hegymászóereje, megfogózkodik a ritkás fűcsomókban. Megvárja, míg lecsendesül a szíve, de az izzadság egyre jobban hűti a derekát, hátát. Előveszi a rozsdás disznóölő nagykést -a 
fészerben találta, ásásra, kaparásra is jó. Megszállottként kezdi bontani az előtte álló oldalt, mindent 
ami éppen szemmagasságban van. Erdélyből jött, telve jóindulattal, illúziókkal, semmivel. Már akkor, fiatal óvónőként megdöbbent, őt, a hazájában hazátlan magyart, akit otthon egyszerűen bozgornak (hazátlan gyüttmentnek) hívtak, itthon a hőn áhított magyar hazában románnak titulálják. 

Aztán jött Jóska, a snájdig bányászgyerek. Táncoltak, udvarolt, táncoltak, megint szépeket 
mondott. Így lett, hogy házasság nélkül is szerették egymást nagyon. - Azon az éjjelen 
Jóska motorral százharminccal vágott a kanyarba. A szépen színesedő világ fekete lett, csak a 
kis Nuca lett benne fényesség. Sokat gondolkozott a nevén. Ha már egyik nemzetnek sem 
kell, legyen a gyerek neve nemzetközi név, Anna. Vagy Ana, gondolta tovább, ha kimondja, 
ugyanaz a hangzás. Magyar is román is, mit az egész eddigi élete. Mert befogadottakból lesznek a a kitaszítottak és kitaszítottakból a befogadottak. 

Ahogy lassan fagyogattak az ujjai, egyre elszántabban bontotta a törmeléket, amely –nicsak- már egyre feketébb. Szén. Érzéketlen ujjakkal hajtogatja ki a magával hozott hatalmas és vastag műanyag zsákszatyrokat, amikkel még a régi,boldogabb Tesco-korszakot mentette át az új lakásba. Már esteledik erősen, mire levonszolja a sötétben inkább már zsákoknak látszó szatyrokat a tüskés lejtőn. Csodálkozik,hogy nem fázik, elfagyott sebes ujjai nem zsibbadnak. Csak Nucára gondol és arra, hogy már ma este meleg lesz, és ezentúl minden este ezen a télen. 

Lent az úton terepjáró áll. Sötét alak bújik ki belőle, mikor megpillantja az erdőből kibukkanó asszonyt. A bánya mérnöke, holnap újranyitják a bányát, ma délben volt az ünnepélyes falbontás, állami fejesek részvételével,meghívott vendégekkel, zenekarral, erdélyi töltött káposztával. Kibontották a bejáratot, bányaőrség még nincs, úgy gondolta, felmegy a kinyitott tárnához lezárni éjjelre, nehogy valaki szegény ördög szénkereső még belevesszen. Látja az asszony kezében a szénnel teli szatyrokat. Belenéz, meddős szén, nem a bányából való. Hogy is tudta az asszony idáig cipelni. A meddőnek ólomsúlya van. Hirtelen megindulásában felajánlja, hogy segít hazavinni. Nem kell, mondja az asszony és mutatja a szemben feketén gubbasztó házat –csak odáig viszi. 

Otthon a gyerek szemében ott fénylik a hirtelen szerzett gazdagság melege.Sokáig fenn voltak, a meleg fényben ücsörögve valahogy meghitt lett minden, feljöttek benne az utoljára gyermekkorában hallott régi erdélyi adventi énekek. Énekeltek. A marosparti kis falu temploma, fenn felette a ragyogó fehér égben az Istenszéke mindent átölelő hatalmas hegycsúcsa. És a templomban -mintegy a mennyben, vastag hópárnák alatt-várakoztak a csikorgó hidegben a belső melegségre. És elöntötte ez az édes melegség mindkettőjüket, elalvásig. 

Reggelre megjött a hó. Alig tudta kinyitni az ajtót, a pitvart is befújta a szél. Tompa 
puffanással estek hátra a feketeszénnel teli zsákok, szépen összekötve. Az asszony torka elszorult. 

Bentről Nuca csengő hangocskája szól: Nézd csak anya, itt járt a Mikulás! A gyerek az 
ablakból bontogatja ki a színes fénylő csokoládékkal teli zacskót, túláradó gyermeki boldogságában másra már nem is figyel. Az anya tekintete az ablaksarokban lapuló kis tárcára esik. Hogy elfelejtette, hogy Mikulás van! Hiszen tényleg létezik!

Metróegyperces

A Nyugatinál szállt fel. Mellette állt meg, nem ült le. Ahogy kapaszkodott kecses kontraposzt állásban, a kabátkája lehúzódott karján és láthatóvá vált légiesen karcsú és fehér alkarja. Profilban látta, ahogy önkéntelenül odasandított. Gyönyörű áll, a kihívóan artisztikus száj-orrajzolat vibrált az alig észrevehető finom lélegzetvételtől. A kontyba hiába fogatott szőke hajfürtjei kitörtek a sapka szorításából, és zabolátlanul kibomolva vad hullámokban omoltak törtívű hófehér nyakára. Kétségtelen -gondolta- az örök nőiség jelent meg közvetlenül mellette reggel fél kilenckor a hármas metrón. Ki ő, találgatta a férfi. Botticelli Vénusza? Vagy inkább Leonardó Hermelines Madonnájának a földre szállt epigonja? És mintegy varázsütésre két fiatal szállt fel, és a zenelejátszójukból finoman felcsendült az Egy Férfi és egy Nő film jól ismert keretdallama. A metró zakatolva aprította a távolságot, de mindez a zaj, tolongás, rosszkedv és rutin megszűnt számára. Valami éteri nyugalom, szépség és boldogság szállt le valahonnan, a zene szárnyán megszűnt a környező világ, már csak ők ketten száguldottak a csillagos fantázia hófehér paripáján. Az Árpád hídnál az angyal leszállt, a zene is elhallgatott, de a varázslat tartott tovább. Kiszálláskor már hiába volt ködös és nyirkos az újpesti tél, ez a belső melegség és a szépség közvetlen átélése mindent megszépített számára. A fagyott, zuzmarás fák között hirtelen felcsillant egy kis darab kék ég, egy szarvasünő szökellve tört a fénykapun át, régvolt tavaszok madárdalába.

                                                            

Kaptárkövek

Kaptárkövek

Eger környéke élő történelem. Dobó és várnépe hőstetteinek Gárdonyi tollán átnemesült ethosza a modern magyarságtudat meghatározó eleme. Az  Egri csillagok nemzedékek oktatásának pillére és megtartó ereje. Szívemhez nőtt ez a város és táj. A környezet, amely kiskoromtól fogva olyan varázsosan ötvözte a jelent és a múltat, a valót és a hitet a jelenvaló múltban.

Sokat csavarogtam a környéken, míg - bátorságom évről évre növekedve - eljutottam a város felett zöldellő szőlőhegyeken túl hívogató Mészhegy erdeibe, a rejtélyes Kaptárkövekhez. Az áthatolhatatlanul sűrű erdőben megbújó furcsa boszorkánysüveg alakú kúpok és a sötét kőfülkék mindenféle misztikus képzetet sugalltak. Gyerekfejjel fantáziáltunk oda minden bányarémet, manót, lidércet. Néha a fel-felvillanó fényt is láttunk a kőfülkék mélyén. Vagy látni véltük, és ilyenkor borzongva vártuk az öreg Küsmödit, hogy majd megjelenik, és elvisz bennünket a lét másik oldalára. Bizonyosan tudtuk, hiszen itt megéreztük azt a másik dimenziót. Persze már az első gyíkfutásra elfutottunk és reszketve elbújtunk a közeli Katinszky kastély romjai között. Áldott őszök emléke, degeszre zabáltuk magunkat szüret után tőkén maradt mézédes szőlővel, érett a fekete szeder az ösvények mentén, a vérpiros som ott a sűrűben és mindent beragyogott a gyerekkor soha vissza nem térő opálos fakó fénye.

A temetőben voltunk egy kis gyomlálásra, amikor hirtelen ötlettől vezérelve rávettem feleségem, hogy sok év után fedezzük fel felnőtt fejjel immár együtt ezt a furcsa és titokzatos világot, ami nem messze a várostól, régmúlt idők megfejtetlen üzenetét hordozza. A legenda szerint Szent István korában titkos pogány oltárok voltak a kaptárkövek. Talán a Vajk lázadás elesett harcosait, kapitányainak holttestét is itt temették volna el, ezeken a rejtekeken. Talán még régebbről, a honfoglalás előtti kelta korból valók, vagy csak a középkorban vájták jámbor remeték? A valóságban ezek a kövek természetes eróziós erők által formált 5-15 méter magas riolittufa tornyok, amelyekbe az emberi kéz vájt kis fülkéket, bizonyára kultikus célokra. 

Apró nehézségek árán, miután nem voltunk bakancsban és machete sem foglaltatott a gyomlálási szerszámkészletbe, némi mászás árán sikerült bevenni a városhoz legközelebb eső nyergeshegyi sziklaformációt. Biztatásnak is beillett ellennemű oldalbordám keresetlen kommentje, mivel ő is városi ruházatban abszolválta ezt a kőszáli kecskelejtőt. Azonban fenn a csúcson, hatott a Genius Loci. Szinte elállt a lélegzetem. Ugyanazt éreztem, ugyanúgy éreztem, mint ötven éve.

Az időtlenség és a misztérium közös tőről fakad, az ember örök vonzódásából a még meg nem ismert transzcendentális iránt. A dolgok nemcsak önmaguk materiális voltát jelentik, hanem azt a spirituális tartalmat is, amivel felruházzuk azokat, és amelyeket bizonyára viselnek, tudatunktól függetlenül. Gyermekkorunk fantáziáját sohase tagadjuk meg. A racionális természettudományok, maga az élet éppen a dolgok ösztönös másképpen látását nyomják el a felnőtt emberben. A józan ész szellemében többet tudunk elérni a materiális világban, de misztikum híján kevesebbek leszünk. Fontosak a kaptárkövek az életünkben.